Kamionsofőr világéletében vidéken lakott, bár mindig is a nagyvárosi életre vágyott. Lakással, zsúfoltsággal, hangzavarral, metróval. Azt se tántorította el, mikor felfedezte magában a tömegfóbiát - érdekes mód pont akkor, amikor egy hét pesti élet után újra vidékre került, és a sok ismerős arc között érzett szorongást.
Azt mondták Pesten bunkók az emberek. Azt mondták ő bunkó. Tökéletes párosítás.
És eljött az idő, mikor Kamionsofőr napi szinten Budapestre járt - igaz, amint dolga nem volt ment vissza vidékre.
Mennyire vágyta ezt a világot! Két millió fő vette körül. Új arcok, új élmények.
Élmények. Túlságosan is újak.
Vakok, hajléktalanok, fogyatékosok, kéregetők. Emok, punkok, rockerek, páwák. Zsidók, négerek, romák, magyarok.
Ő vidéki. Elismerte magában ezt a tényt. A nagyváros túl modern hozzá. Ő pedig egy kis pont a tömegben. Fölé magasodott a város. Rányomta a bélyegét. Háy János megmondta.
Hazament vidékre. Mindennap percekig nézte a kertben a tyúkokat. Élvezte, hogy megfigyelhette, hogyan kapirgálnak, hogyan csipegetik a zöldet, amit előbb szedett nekik.

Évekkel korábban gimnazista tanulmányai során Kamionsofőr egyik tanárja, ecsetelte a pesti bunkóságot, és hogy egy mosoly, vagy egy pacsi, mennyire kizökkenti a napi rutinjába temetkező embert. Feldobhatja akár az egész napját.
Ugyanezt a problémát meghallgatta Pesten is az egyik előadáson, amin bent ült. Tapasztalni akart.
Egy buliban volt. Pesti tömegben. Mivel volt terasz ott ült, barátja a háttérben hányt, egy másik haver az asztal túloldalán egy csajnak ecsetelt valamit.
Kamionsofőr csak nézte a tömeget. A szélén egy lány állt. Tekintetük találkozott. Kamionsofőr elmosolyodott. A lány viszonozta.
Olyan jó érzés volt ez! Mint világosság a sötétben. Egy kis mosoly, mégis jéghegyeket olvasztott meg.
Kamionsofőrben összeállt a terv. A pesti bunkóság őt nem fogja beszippantani! Harcolnia kell ellene. A mosoly az ő fegyvere.
Ötlete szerény volt. Pesten nehéz nem összefutni emberekkel. Csak egy mosoly, és ők is megtapasztalhatják a csodát!
De Kamionsofőr ember volt, tudta magáról ezt nagyon jól. Fiatal is volt, ezért egyelőre a szép leányokra szűkítette le a mosolygást.
Ment az utcán és várta a szép leányokat. Metróból jött fel és várta a szemkontaktust.
De nem történt meg.
Nem mert a másik emberi lény szemébe nézni és mosolyogni. Mit gondolhat a másik róla?
Egyszer majdnem összejött, de abban a mosolyban erő nem volt.

Nem bírta a harcot. Belenyugodott. Ez volt a sorsa. Ha nem harcol ellene, akkor meg kell hódolnia.