A budapesti Citadellán egy robusztus szobor áll. A Szabadság-szobor. A női alak egész Budapestet védelmezi, aki csak felnéz rá látja a szabadság őrét, ő pedig mindenkit lát. De sajnos a Ferenciek terétől fogva a sok épület eltakarja őt. A talpazatán a szöveg azoknak állít emléket, akik meghaltak ezen ország szabadságáért.
Nem messze a szobortól egy padon két fiatal ült. A csupasz fák ágai közt a Budai Vár és Parlament kivilágított építményeit csodálták. Eltöltötte lelküket a hely varázsa és a látvány magasztossága.
- Add már ide a bort! - szólt az egyik.
- Möh.
Mintha koccintott volna Budapesttel. A várossal mely oly sok embert és elmét foglalt magába.
- Baszki, ez elfogyott!
- Bazdmeg mondtam, hogy kellett volna még venni. Ha nem lettél volna ennyire spúr.
Vágyat éreztek a cselekvésre, hogy visszatérjenek a földiek közé.
- Induljunk el, aztán ha látunk egy boltot, veszünk még bort.
- Jól van.
Éjszakában velük szemben leányok jöttek. A szépségük szíven ütötte őket. Ki nem szereti a szépet nézni, magába szívni? A szép dolgok a lelküknek jó.
- Tuti franciák - súgja oda az egyik a másiknak.
- Exilé sur le sol au milieu des huées - hallják az egyik lány hangját. -, Ses ailes de géant l'empêchent de marcher.*
- Nem megmondtam! - Lelkük még jobban örül, hiszen a franciáktól indult a szabadság imádatának kultusza.
Megálltak egy helyen, ahonnan tökéletesen láthatták a fényes várat és Parlamentet. Némán csodálták ezt a földöntúli világot. Ha lelkük csordultig tele volt a női szépséggel, most szétrepedt e látványtól. Ez a világ az övék.
- Menjünk már tovább, mert nagyon kell húgyoznom.
Mentek, és nem volt gondjuk. Boldogak voltak. Előttük az egész világ, az egész élet!
- Na, ezt a fát én húgyozom le!
- Akkor én is ide jövök!
Nem gondoltak nem lévő szerelmekre, múló női arcokra. Nem jutott eszükbe az előttük álló vizsgák dűnéi, családi konfliktusok. Távol állt tőlük a melankólia mocsara, a közömbösség csordája. Nem foglalkoztatta most őket életük kilátástalansága, a jövő reménytelensége.
- Basszus menjünk már itt le! Levágjuk az utat.
Ismeretlen utakat kerestek, új lábnyomokat hagytak a meredek dombfalon a két járda között.
- Csak bele ne guruljunk a Dunába!
- Ordítanánk neki is, hogy HELÓTOK!
Így üdvözölték Magyarország nagy folyóját. És mindenkit köszöntöttek.
- Helótok - üdvözölte az egyikük az öreg fát.
- Helótok! - mondta a másik a villanyoszlopnak.
- Helótok - A busz elsuhant mellettük.
- Helótok - Az Erzsébet-híd magasztosan állt, míg végig mentek rajta a fiatalok.
- Helótok - üdvözölték egyszerre a száguldó autót.
- Érjünk már át a zöld lámpán basszus!
Egyikük megindult, felszabadultan rohant. Nem érdekelte semmi, mert tudta: övé a világ. Ez a futás volt lelkének robbanása. Mindent megtehetne, bármit. Övé a jövő.
Társa lemaradva, de követte. Ő se vallott szégyent társa mellett. A világot ő is felfalta volna.
- Na, itt is egy bolt. menjünk be ide borért.
Beléptek a Ferenciek tere utáni bolt ajtaján, és megváltoztak. Az élet kapuja, az élet súlya telepedett rájuk.
- Sziasztok! - köszöntötte őket egy eladó.
- Jó estét.

*Baudelaire, Charles: L'Albatros